2010. június 26., szombat

Mátyás király szabadságra megy

Mátyás király szabadságra megy


Történt egyszer, hogy Mátyás király igencsak fáradtan ébredt. Úgy érezte, mintha ólomból öntötték volna ki a tagjait. Lassacskán felült, de közben akkorát ásított, majd kiakadt az állkapcsa.
„Még szerencse, hogy senki nem láááááthha” – mondta csak úgy magának, egy újabb hatalmas ásítás közepette. Tűnődött egy darabig a dunyha alatt ücsörögve, végül csak feltápászkodott nagy nehezen. Előkotorta papucsát az ágy alól és odacsoszogott a mosdótálhoz. Míg igyekezett magát felfrissíteni, egyre csak azon járt az esze: nem lesz ez így jó. „Ennyire fáradtan nem lehet országot igazgatni!” Bizonyára a hideg mosdóvíz is segített, a lényeg, hogy támadt egy mentőötlete. Még az arcát törölgette, de már ment is a várudvarra nyíló ablakhoz. Kihajolt és nagyot kiáltott:
- Mujkó! Beckó!
Aztán pici szünet után még egyszer:
- Beckóóóó! Múúújkóóóó!
De már ekkor szaladt is a két legény át az udvaron. Majd kezüket-lábukat törték a nagy köveken bukdácsolva. Mert akkor még nem volt ám simára csiszolt padló a palota udvarán. Sőt, igazából palotának sem volt nevezhető az erődítmény. Sehol semmi cifra pompa, könnyed faragás és cicoma, csak egyszerű, erős kövek és vaskos deszkák.
- Hívattál, nagy jó uram – toppant be Mujkó a szobába.
- Miben lehetünk szolgálatodra? – kérdezte Beckó.
Mátyás király már a szekrényéből pakolászott, úgy szólt hátra két udvari bolondjának.
- Úgy döntöttem szabadságra megyek.
Értetlenül néztek össze azok ketten.
- Mi az a szabadság?
- A szabadság az, amikor az ember nem dolgozik, hanem elmegy világot látni. Feltöltődik, kipiheni magát, hogy aztán újult erővel kezdhessen megint munkához – magyarázta.
Beckó és Mujkó csak csodálkozott: hogy egy király nem dolgozik?! Azt gondolták, ez csak valami tréfa lehet. Beckó meg is jegyezte:
- De hát egy király nem mehet szabadságra!
- Pedig muszáj. Belefáradtam a munkába. Csak tegnap is legalább hétszer voltam igazságos.
- Megvolt az kilenc is! – vetette közbe Mujkó.
- No, hát annál inkább rámfér a pihenés!
- És mi lesz addig az államügyekkel? – firtatták.
- Nem tart soká, két hét kikapcsolódás, és csak ide, a szomszédba megyek, Itáliába. Sokat olvastam már róla, s úgy döntöttem, megnézem magam is. Addig majd ti tartjátok itt a frontot.
Beckó és Mujkó ekkor már nem merészelt ellenkezni. Segítettek lecsukni a bőröndöt, és lecipelni a hátsó lépcsőn. Mátyás király a lovardában megköszönte a segítséget.
- Ha jól viselkedtek, hozok nektek nápolyit! – mondta búcsúzóul, mert a nápolyit ő maga is nagy becsben tartotta, aztán lóra pattant és nekilódult délnyugatnak.
Meg sem állt, egészen a határig. Jókora sorompó zárta el az utat. Mellette egy fabódéban marcona, páncélos katona ült. Odalépett Mátyás király és beköszönt a kis ablakon.
- Adjon Isten, jó napot!
- Fogadj Isten neked is fiam! Hova, hova, ilyen díszes hacukában? Csak nem a karneválra igyekezel? – kérdezte a határőr.
- Ha nem is karneválra, de azért megnézném azt a híres-nevezetes, vízre épült várost. Aztán még Firenzét, meg Rómát, a könyvtárakat, szobrokat, festményeket. Esetleg Nápolyt is meglátogatnám, ha az időbe belefér.
- Ez igen – hümmögött a határőr. - Nagyra törő tervek!
- Nyissa fel nekem a sorompót!
- Na de nem úgy van az! – jött a válasz. – Ez itt a Velencei Köztársaság határállomása, és itt útlevél nélkül át nem haladhat senki.
- De hát én vagyok Mátyás király! – próbálkozott Mátyás király.
A katona kihajolt, alaposan végigmérte a tekintetével.
- Jól sikerült a jelmezed, az szent igaz, no de engem nem versz át! Ha nem tudnád, Mátyás király álruhában jár. Még ha valami paraszt gúnyád volna, akkor talán csak-csak, na de így!
Mátyás király elővett akkor egy aranyat és a határőr felé nyújtotta. Az viszont rögtön ellenkezni kezdett:
- Engem nem lehet lefizetni! Hogyisne, még elveszítem az állásomat! Tedd el, mielőtt letartóztatlak vesztegetési kísérlet miatt!
- De hát csak a képet akarom megmutatni rajta! – mentegetőzött Mátyás király - Nézd meg a veretet, engem ábrázol!
- Hát, hasonlít, hasonlít – cöccögött a katona, de hajthatatlan maradt. – Még az is meglehet, hogy Mátyás a neved. Engem például Jánosnak hívnak, ahogyan a király apját hívták. Na de ha tényleg te volnál maga a Mátyás király, minimum itt lenne veled Mujkó és Beckó is, a két udvari mókamester. No meg a kíséret és a testőrség. Azon túl pedig a szabály az szabály: útlevél nélkül nincs belépés, punktum. De különben se erőltesd magad! Lejárt a munkaidőm – mondta, és ezzel lecsukta az ablakot.
Mátyás király csak tétován bámult, erre bizony nem számított. Bosszantotta, hogy milyen rátartiak azok a taljánok, hogy így takargatják az országukat. Míg ott ácsorgott, a bódéból előjött az ember. Akkor már csak egyszerű nadrág és ing volt rajta, meg egy fekete pörge kalap, és barátságosan szólt Mátyáshoz.
- No, én letettem a munkaruhát, indulok haza. De egyet se búsulj! Azért az aranypénzért cserébe, amit az imént mutattál, szívesen vendégül látlak.
Mátyás király rábólintott, így hát együtt mentek a faluba. Útközben megkérdezte az embert, nem tud-e mégis valami megoldást, mert ő bizony nagyon kíváncsi rá, mit alkottak meg azok a reneszánsz mesterek Itáliában.
- Holnap bemehetsz itt a városba, épp lesz ügyfélfogadás a hivatalban. Megigényled az útlevelet, a lovas futár pedig öt munkanap alatt megjárja Budát. Az egy hét, de te addig ellakhatsz nálam a tisztaszobában. Kifutja az aranyból.
- Hát jó – egyezett bele Mátyás király. Igaz, a fele szabadság eltelik, de annyi idő még marad, hogy legalább Velencéig eljusson.
Másnap be is ment a városba, kitöltötte az űrlapot, utána pedig - hogy ne teljen haszontalanul a várakozás -, míg János napközben dolgozni járt, ő a ház körül ténykedett. Kapált a kertben, etette az állatokat, lejárt vízért a kútra, s közben még egy gazdátlan fehér kutyust is magához fogadott. Azt elnevezte Zsemlének, az országlással pedig egyet se gondolt közben, mígnem az egy hét leteltével azt nem mondta neki János:
- Na, Mátyás komám, vándorló deák létedre – mert abból nem engedett, hogy már pedig Mátyás nem lehet a király -, emberül helytálltál itt nálam, meg is tarthatod az aranyadat! A felett pedig az is a jutalmad, ami sok mindent megtudtál arról, hogyan telik az élet falun, mitől olyan kérges a parasztember tenyere. Már csak arra kérlek, ha jártadban-keltedben egyszer összetalálkoznál a te fenséges király druszáddal, hát hozzad a tudomására: azon őrizkedjék, hogy a népe békességben dolgozhasson. Akkor aztán ő maga is lehet olyan gazdag, mint azok a taljánok, akikre te olyan nagyon kíváncsi vagy!
Mátyás király megígérte, nem feledkezik meg erről, aztán Zsemle kutya kíséretében elindult a hivatalba.
Ott azonban nem jó hír várta: a lovas futár dolgavégezetlen tért vissza a székesfővárosból.
- Hogyhogy nincs útlevél? – háborgott Mátyás király.
- Úgy, hogy nincsen és kész – pattogtak az ügyintéző szavai. – Budán szünetel az ügyintézés, ugyanis szabadságra ment a király – tárta szét a kezeit, s nyomatékul hozzátette: - Nincsen, aki lepecsételje az okmányokat. Tehát vagy vársz, amíg hazatér, vagy mehetsz Isten hírével.
- Tyű, a mindenit! – kapott a fejéhez Mátyás király – Hogy én erre nem gondoltam!
Elszégyellte magát kicsikét, mert eszébe jutott, vajon hányan jártak ugyanígy, mióta ő csapot-papot hátrahagyva elvágtázott.
Percig se késlekedett. Gyorsan felpakolta Zsemle kutyát is a nyeregbe, és már indult is haza.
Otthon örömmel fogadta Beckó és Mujkó. A feladatukkal ugyan jól boldogultak, de egyikük sem bánta, hogy hamarabb tért haza Mátyás király. Beszámoltak neki, hányan és miért keresték ügyes-bajos dolgokkal, még valami lovas futárt is emlegettek, aki Itáliába szóló úti passzushoz kérte a pecsétet.
- Bizony, ilyenek azok a taljánok. Nem engedik csak úgy ukk-mukk-fukk akárkinek, hogy megcsodálja a tudományukat – bólogatott erre Mátyás király. – De majd eljönnek ők hozzám, csak okosan lássunk munkához! – mondta.
Onnantól aztán a szerint kormányozta az országot, miként azt János tanácsolta neki. Telt-múlt az idő, s meg is lett ennek az eredménye: csak úgy dőltek az adóforintok a kincstárba. Jutott abból Jánosnak is egy jókora szakajtónyi, mert nem feledkezett meg róla Mátyás király, aki pedig talján mestereket hívatott Budára, és olyan cifra palotát építtetett velük, hogy még azok maguk is csak irigykedtek rá. Sőt, még Visegrádra is felhúzatott egy ilyetén nyári lakot.
Szabadságra pedig akkor se indult többé, ha néhanap kissé fáradtnak érezte magát. Fogta inkább valamelyik kötetét a Corvinák közül, s míg Zsemle kutya a lábánál heverészett, abból olvasgatott a kandalló előtt üldögélve. Olyan jól érezte magát így Mátyás király, hogy eszébe se jutott Itáliába menni. Nem is járt ott egész életében, még a Nápolyból való felesége, Beatrice okán sem.

*
A mese éppen egy éve született, felkérésére, a Képek Krónikása című kötethez. A feladat az volt, hogy Máray Mariann festménye alapján (ld. fenn) írjak egy Mátyás királyos mesét.

1 megjegyzés:

  1. :D
    Ha hiszed, ha nem, múlt héten megkapta a magyik a Képek Krónikását.
    Nyomtatva is tetszik a mese. Meg is hosszabbítottam egy héttel a szabadságot. :D

    VálaszTörlés